Szeretettel köszöntelek Kollégám!

Pedagógusnak lenni nem szerep, hanem jelenlét.

Odafigyelni, észrevenni, ott lenni — nap mint nap.

Nem tökéletesen, de őszintén. Nem minden válasszal, de teljes szívvel.

Ebben a hivatásban a szeretet nem hangos,

de ott van egy pillantásban, egy halk „rendben van” mögött,

egy újra elmagyarázott gondolatban,

egy néma vállalásban, amit senki nem lát, de mindenki érez.

Köszönöm neked – kollégámként, sorstársaimként –

hogy ebben a világban ennyire ember tudsz lenni.

Hogy nemcsak tanítasz, hanem élsz és példát adsz.

Hogy nemcsak tudást adsz, hanem reményt is.

Legyen ez a nap a belső köszönet ideje is –

mert amit adsz, az visszahat.

A szeretet, az együttérzés, a tisztelet — benned kezdődik,

és másokban él tovább.

Ez a nap értünk szól. Rólunk, akik olykor fáradtan,

de sosem közömbösen állunk a világ elé.

Akiknek a munkája embereket formál — de nem erővel, hanem hittel.

A tanulásba, egymásba, önmagunkba vetett hittel.

Vannak napok, amikor semmi sem úgy alakul, ahogy elterveztük.

És mégis ott vagyunk. Megoldjuk. Jelen vagyunk.

Ez az, amit kevesen látnak – de mi tudjuk, mit jelent.

Mindannyian cipeljük a saját történeteinket:

örömöket, kudarcokat, elfogadott és ki nem mondott terheket.

És közben ott van bennünk az a valami, amitől még mindig fontos ez az egész.

Nem tökéletesen csináljuk – és ez rendben van.

De szívből, odafigyelve, emberként.

Ez a valódi munka. Ez a valódi érték.

Köszönöm, hogy itt vagy, hogy számíthatunk egymásra.

Hogy ebben a sokszor zűrös világban is képesek vagyunk hinni

abban, hogy amit teszünk, annak van értelme.

Ez a nap nem ünnep a klasszikus értelemben –

hanem egy csendes vállveregetés. Magunknak. Egymásnak.

Mert tiszteljük egymást.