Szeretettel köszöntelek Kollégám!
Pedagógusnak lenni nem szerep, hanem jelenlét.
Odafigyelni, észrevenni, ott lenni — nap mint nap.
Nem tökéletesen, de őszintén. Nem minden válasszal, de teljes szívvel.
Ebben a hivatásban a szeretet nem hangos,
de ott van egy pillantásban, egy halk „rendben van” mögött,
egy újra elmagyarázott gondolatban,
egy néma vállalásban, amit senki nem lát, de mindenki érez.
Köszönöm neked – kollégámként, sorstársaimként –
hogy ebben a világban ennyire ember tudsz lenni.
Hogy nemcsak tanítasz, hanem élsz és példát adsz.
Hogy nemcsak tudást adsz, hanem reményt is.
Legyen ez a nap a belső köszönet ideje is –
mert amit adsz, az visszahat.
A szeretet, az együttérzés, a tisztelet — benned kezdődik,
és másokban él tovább.
Ez a nap értünk szól. Rólunk, akik olykor fáradtan,
de sosem közömbösen állunk a világ elé.
Akiknek a munkája embereket formál — de nem erővel, hanem hittel.
A tanulásba, egymásba, önmagunkba vetett hittel.
Vannak napok, amikor semmi sem úgy alakul, ahogy elterveztük.
És mégis ott vagyunk. Megoldjuk. Jelen vagyunk.
Ez az, amit kevesen látnak – de mi tudjuk, mit jelent.
Mindannyian cipeljük a saját történeteinket:
örömöket, kudarcokat, elfogadott és ki nem mondott terheket.
És közben ott van bennünk az a valami, amitől még mindig fontos ez az egész.
Nem tökéletesen csináljuk – és ez rendben van.
De szívből, odafigyelve, emberként.
Ez a valódi munka. Ez a valódi érték.
Köszönöm, hogy itt vagy, hogy számíthatunk egymásra.
Hogy ebben a sokszor zűrös világban is képesek vagyunk hinni
abban, hogy amit teszünk, annak van értelme.
Ez a nap nem ünnep a klasszikus értelemben –
hanem egy csendes vállveregetés. Magunknak. Egymásnak.
Mert tiszteljük egymást.
