Múltidéző | Balatonszentgyörgyi Dobó István Általános Iskola

László Pista bácsiról

László Pista bácsit pályakezdő éveimben községi rendezvényeken, ünnepségek alkalmából ismertem meg. Beszédei során feltűnt kellemes orgánuma, különleges, zamatos magyar kiejtése. Megválogatott, szép szavakból álló körmondatai olyanok voltak, akár egy prédikátoré. Igazi közéleti egyén volt. Kezdetben az iskolai napköziben dolgozott, mindenkihez végtelen türelemmel és barátsággal viszonyult. A nevelőtestületről szóló vidám írásomba hosszasan belevettem, ideidézem hogyan írtam viccesen a megszólalásairól 1969-ben:

„Nevelőtestületünkben értelmiségi diplomások vannak. Lényegileg ők egyúttal a községünk pedagógusai is. Megközelítőleg 100%-ban megegyezik ez a testület azzal a csoporttal, akik lényegileg, úgy is mondhatnám, községünk iskoláiban az oktató-nevelő munkát képviselik. Ez az iskolákban oktató-nevelő munkát végző pedagógus csoport lényegében ugyanúgy diplomásokból áll, mint községünk értelmiségi rétegének többi képviselője. Ez alól csak a helybeli orvosok, agromérnökök és a lágyszívű kántor a kivétel. Ők csupán kisipari oklevelet szereztek, ami képesítette őket az emberekkel való testi-lelki bánásmódra. Javaslom, szervezzünk továbbképző iskolákat, ahol a téglagyári uralkodó osztállyal együtt az említett személyek is befejezhetnék tanulmányaikat. Az osztálycsoport vezetőjének a nagycsaládos Slézinger elvtársat javaslom. Nevelőtestületünk értelmiségi jellege legjobban, mondhatnám úgy is leginkább, pontosabban kifejezve lényegileg a krónika írásában végzett értelmes tevékenységben domborodott ki. Kiemelem Hetényi László igazgatóhelyettes munkáját, aki rengeteg szabadidejét szentelte az „Adminisztráció egyszerűsítésének kérdései az Árpádkori bérelszámolásban” címmel írt tanulmány elkészítésére.

Simon Katalin (rajztanár) fontos résztanulmányra vállalkozott: felkutatta az értelmiségi réteg képzőművészeti hagyományainak nyomait. Hogy hol találta meg, arról csak szűkebb baráti körben hajlandó nyilatkozni. Megköszönöm Varga Imre kollégám, értelmiségi jellegű barátom fáradozását azon témakörben, hogy segített megoldani a Somos dombot Battyánpusztával összekötő függővasút rejtélyes titkait. Gál Józsefné igazgató beszámolt az iskolánk fejlődésében bekövetkezett legújabb reformról: bevezettük az 5 + 1-es oktatást. Egy nap tanítunk, öt nap zárakat szerelünk.

Valóban létezett-e Balatonszentgyörgyön amfiteátrum, voltak-e bokszmeccsek a II. világháború idején? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresett választ Böröcz kartársunk, aki tudvalevőleg Schirilla után Magyarország legnépszerűbb embere. Egyedül ő tudta maratoni távon behozni a napköziotthon pénzügyi megugrását! Sajnálattal kell tudomásul vennem, hogy Erdélyi kartársunk nincs közöttünk – Milánóba utazott bemutató matematika órára, és jelenleg a Mont Blanc 2-es számú hágóján bal első defektet szerel. Ő ugyanis kidolgozta a szellem napvilágának hajnalhasadását „Egy üjeg sör útja az állomási kocsmától a sarki Művelődési Palotáig” címmel.”

Később, amikor már Pista bácsival kollégák lettünk megkérdeztem tőle évődve (közvetlen, szellemes humora felszabadult társalgást tett lehetővé bárkivel):

– Pista bátyám fiatal korodban nem készültél Te papnak?

Azt válaszolta:

– Imre, nem hiszed el, de először tényleg az akartam lenni!

– De később mégis hogy lettél rövid időre munkásőr? – kérdeztem én.

– Nos, annak hosszú a története. – válaszolta.

Aztán még nagyon sokszor beszélgettünk, hozzám mindig közvetlen és kedves volt. Hihetetlen érdekesnek tartottam a sorsa alakulását.

Téglagyári munkáscsaládként a Csillagvár környékén laktak, és fiatalon nehéz fizikai munkában is sokat dolgozott. Ezekről az önéletrajzi jellegű vallomásaiban, könyveiben hitelesen be is számol. Testvérét László Ferencet is sokan ismerték – emlékeim szerint sofőr volt. Fiatalon, a háború előtti években templomba járó gyermekként még rendszeresen ministrált, legalábbis elmondása szerint. Ahogy szokta mondani: ő mindig „hívő” ember volt – hitt a világháború után a sors megváltozásában, hitt abban, hogy az ’56-os forradalom is jobb időket fog jelenteni. Persze néha csalódnia kellett, de végtelenül hitt mindig az emberekben, a szentgyörgyi „népek”-ben, amelyből ő is eredett.

Bejáróként a vasútállomásra menet, ha többet kellett várnom hazafelé a sámsoni buszra, be szoktam menni hozzájuk, közel laktak az állomás utcájában. Egy ilyen alkalommal láttam a szobájukban a vitrinben a kisméretű porcelán Lenin mellszobrot. Rákérdeztem, miért van az ott? Azt válaszolta; „Imre, ezt úgy kaptam emlékbe – hát most dobjam ki?!” Legendák szóltak arról, hogy Marxot, Lenin „összest” olvas – de én tudtam, hogy inkább értékes irodalmi műveket, versesköteteket forgatott a kezében. Példának állíthattuk mindnyájunk elébe!

Felesége, Magdus néni (emlékeim szerint MÁV pénztáros lehetett) kedves, vendégszerető asszony volt. Amikor elkerültem Szentgyörgyről, elmentem hozzájuk elköszönni. Akkor volt pici pólyás a nagyon várt újszülöttük, a legifjabb László István. Aztán többet nem találkoztunk személyesen.

Hosszú évek múltán hallottam Pista bátyám nagyszerű helytörténeti könyvéről, a 2006-ban megjelent ”Balatonszentgyörgy a második világháborúban” című korszakos alkotásról, ami véleményem szerint tartalmában, hitelességében, stílusában, küllemében kimagasló értéket képvisel a hasonló helytörténeti gyűjtemények sorában. Személyesen is megérintett, mert ebben a könyvben igazolódott az az esemény, amiben annak idején az én apám is közszereplővé vált. A könyv 25. oldalán ír arról, hogy 1944. június 14-én zuhant le egy amerikai Liberátor (bombázó) katonai repülő, és a személyzet két tagja Sávoly és Somogysámson között ugrott ki a gépből. Nos, az egyikük megmentésében az apám közreműködött. Az amerikai katona megmenekült, élve hazajutott, és hálából kintről Amerikából is küldött levelet.

Fölhívtam akkor Pista bácsit telefonon, nagyon örült és megígérte, hogy küld nekem egy kötetet közös ismerősünk, volt tanítványunk a holládi Kovács József által. Józsi aztán elhozta nekem személyesen a könyvet, és azóta is úgy tudom, hogy ő László Pista bácsi nyomdokaiban lépkedve, és emlékét őrízvén Hollád község ismert és tevékeny helytörténésze, igazi lokálpatrióta.

Pista bácsinak megígértem, hogy meglátogatom, de erre már nem került sor. 2013-ban már betöltötte a 90. életévét, amikor megírta Battyánpuszta történetét. Egyik alkalommal fölhívott és örömmel, hosszan vázolta nekem a battyánpusztai kutatásait. Aztán amikor már közel egy óra hosszát mesélt, fölvetettem, hogy folytassuk legközelebb, mert kifogy a telefonszámlája. De ő visszakérdezett: „Imre, de miért nem akarsz engemet meghallgatni, mert ezt végig kell még mondanom!”

Sajnos kedves Pista bátyámat aztán többet már sosem tudtam meghallgatni, halálának híre utólag jutott hozzám 2015-ben. Nem lehet őt felejteni.

A szentgyörgyi fiatalok, az irodalmi színpad

Balatonszentgyörgyön már az akkori években is aktív, lelkes közösségi, közéleti és művelődési tevékenység zajlott, amiben az ottani fiatalság – köztük a fiatal pedagógusok – képviselték a vezető szerepet. Ezeknek elsődleges mozgatója az Erdért vállalat akkori közismert technikusa Nagy Lajos volt. Természetesen akkoriban minden megmozdulás, kulturális esemény a KISZ kereteiben történhetett. Lajosra – aki fiatalabb volt valamivel nálam, de gondolkodásában szinte mondhatnám, hogy komolyabb – úgy emlékszem, hogy olyan egyén volt, akire mindenki hallgatott és figyelt a megfontolt, nyugodt stílusára. Emellett törzstagja volt a tánccsoportnak és az irodalmi színpadnak is. Amikor hosszú évek múltán hallottam, hogy Lajost a község vezetőjévé választották, és nem is csak egy ciklusban, egyáltalán nem csodálkoztam.

Összejöveteleink alkalmával, vagy éppen amikor készültünk az irodalmi színpaddal a Járási kulturális seregszemlére, a kellemes, vidám hangulat közepette szoktunk viccelődni: „…na megjöttünk „KISZ-kedni”, avagy küszködni!”

Sose felejtem el, amikor Radics Feri és mások húshagyó kedden maskarába a felismerhetetlenségig beöltözve (vagy 50 évvel ezelőtt történt) bedörömböltek hozzám, aztán én úgy meglepődtem az ijesztő külsejüktől, hogy rájuk csaptam az ajtót. Remélem azóta Lajos és társai már ezt megbocsátották nekem.

Egy másik emlékezetes történet: 1969 táján együtt voltunk hajnalig tartó névnapos összejövetelen Lacekbachéknál vagy Horváth Marikáéknál (már nem emlékszem pontosan) és Balázs Gézáék fölemlegették, hogy hogyan nem látszott meg sose énrajtam, hogy „sűrűn” emelgettük az italos poharat. Nevetve mondtam nekik: „Mert én tényleg csak „emelgettem” minden koccintásnál, de ti fenékig hörpintettétek minden alkalommal!”

A nevezetes irodalmi színpaddal két alkalommal is beneveztünk a járási seregszemlére, és kiemelkedő díjakat kaptunk 1969 tavaszán. A fotón is megörökített résztvevők nevét felsorolom, mert igen szép emléket jelentettek nekünk: jobbról kezdve Simon Katalin, Nagy Lajos, Horváth Mária, Radics Ferenc, Kovács Vilma, Tüskés György, Simon Edit, Varga Imre (e sorok írója) és Pozsonyi Szilvia. Guggol Bene József, aki tangóharmonikán kísért bennünket. Nagyon barátságos, tehetséges fiatalember volt, el is tituláltuk az én humoros írásom alapján: ő volt a „Bene trió”, mert tehetsége révén akár háromszemélyes zenekarnak is megfelelt! A sikerünkről újságcikk is megjelent a Somogyiban.

Egy másik alkalommal a járási zsűri ítéletében csalódnunk kellett. Erre aztán búfelejtőként megírtam a rendezvény rövid paródiáját „Történelmi lecke a zsűrinek….” címmel. Így kezdődött: „A balatonszentgyörgyi csoportosulat által előadott SIRODALMI KÍNPAD, a’la ősmagyar módra, nyereg alatt puhítva, némi izgés-mozgással, apró köhintésekkel, de amúgy néma csönd…”!

Talán nem véletlen, hogy a képen a csinos szőke tanító néni és Tüskés Gyuri egymás mellett álltak már akkor (Kovács Vilmát általában csak Csöpi néninek becézték a gyerekek). Sose felejtem, amikor Gyuri egyszer meglátogatott és elárulta nekem bizalmasan, mennyire tetszik neki a fiatal tanító néni, vajon mit kéne tennie?! Meglepődtem, de jól esett eme bizalom. Én, aki irtóztam mindenféle nősülési gondolattól, tanácsot adtam Gyurinak: Mondd meg neki az igazat, és vedd feleségül. Hát bizony ennek is elmúlt már vagy 50 esztendeje. Sokat gondolok rájuk. Kovács Vilma, azaz Tüskés Györgyné (Csöpi néni) nyugdíjas tanító és családja továbbra is jó ismerősök maradtunk, és mai napig fölemlegetjük a régi időket!

Simon Zoltánról

Nem tartozott szorosan az irodalmi színpadi körhöz, de irodalom- és verskedvelő, amatőr verselő volt a közismert műbútorasztalos és bútorrestaurátor fiatalember, a tősgyökeres szentgyörgyi Simon Zoltán.

A történetünk pedig a következő: egyszer megkeresett engem mint tanárt és tanácsomat kérte, elárulván, hogy ő verseket írogat, de nem mutatja senkinek, ám a véleményemre nagyon kíváncsi. Mondtam, hogy én nem vagyok magyaros, de az irodalmat mindig szerettem. Elolvastam a költeményeit, dicsértem tehetségét, és bíztattam további verselésre. Amikor megtudták, hogy elkerülök Szentgyörgyről, ő ajándékot készített számomra. Egy sajátkezűleg gyártott, remekbeszabott diófurnérral díszitett kis asztalkát kaptam tőle. Ez is 50 éve díszíti a lakásomat és őrzi Zolinak az emlékét. Én aztán viszonoztam Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú című nevezetes verses kötetével (talán első kiadás volt). Máig emlékszem, hogy mennyire meghatódott, mondván, hogy ő életében ilyen szépet még nem kapott.

Ary Zsigmondról

Emlékezetem szerint már akkor Balatonlellén lakott a családjával és talán egy évig járt át Szentgyörgyre tanítani földrajzot. Közelebbről a szakszervezeti összejövetelek alkalmából ismertem meg. Kitűnő, jellegzetes humora szint vitt az amúgy néha egyhangú, szürkeségbe hajló értekezletekbe. Népszerű társasági egyén volt, úgy emlékszem, hogy később Látrányban tanított. Talán 2000 körül hunyt el, szeretettel őrizzük emlékét. A ballagási csoportképen a szemüveges Hetényi Laci bácsi mellett ül Ary Zsigmond.

Mézes Mária tanítónőről

Mézes Mária Buzsákról került a tantestületbe. Népszerű, jó kedélyű mosolygós, türelmes pedagógusként a diákjai és a tanítványok szülei is hamar megkedvelték. A szép somogyi néphagyományokat követve bekapcsolódott a helyi néptánccsoport munkájába is, és tudomásom szerint a mai napig a helyi nyugdíjas klub egyik aktív tagja. A kép balszélén a pedagógusok sorában Mézes Mária tanító és mellette László István.

Még sokakról írhatnék, de egy különleges esetről azért említést teszek, amit aztán egy megyei pályázatomban a „pedagógiai hőskölteményem”-ben is megörökítettem. 1969. április 11-én este Holládon a kultúrházban író-olvasó találkozót tartottak. Turáni Imre és neje, tanító-házaspár voltak a főszervezők. Pedagógusként nekem is illő volt elmennem, és hát útba is esett Sámsonba hazafelé. Simon István a (Veszprém megyei Bazsi községből elszármazott) népi költő mutatta be műveit. Ám számomra más miatt maradt emlékezetes ez az esemény. A hallgatóság soraiban ott ült a 17 éves holládi M. Karcsi – előző évben végzett tanítványom –, aki akkor egy ipari iskola első évfolyamába járt. Annakidején túlkorosként egy osztályba kerültek öccsével, Csabával. Nem nagyon szerettek tanulni és viselkedésükkel rászolgáltak a titulusra: „az iskola rémei”. Nem egyszer vérre menő verekedésekbe bonyolódtak az iskolai folyosón, és ilyenkor csak „fizikai erőszak” alkalmazásával lehetett őket szétválasztani.

Karcsi a műsor végén mellém került és azt mondta, hogy megvár. Mondtam neki, hogy én még elmegyek a kismotoromért, amit a helyi iskolánál hagytam a tanítói lakás mellett. Akkor egy éve voltam egy szovjet gyártmányú Riga moped büszke tulajdonosa! Karcsi azt válaszolta, nem baj, akkor ő elkísér, amúgy is arrafelé laktak a szüleivel. Szótlanul baktattunk fölfelé a rosszul világított földes úton, és az a baljós sejtelmem támadt, hogy ez mokány, alacsony, de erős legény most biztosan megtorolja rajtam a néptelen utcán a múltbeli sérelmeit. Mi tagadás, kissé torkomban dobogott a szívem. Egyszer csak megállt és megszólalt: „Tanár bácsi, én most bocsánatot kérek magától minden rosszaságért, amit elkövettem az iskolában, és kérem, hogy ne haragudjon rám!” Egy pillanatra levegőt se kaptam a meglepetéstől, annyit mondtam, hogy nem haragszom, kezet fogtunk és elköszöntünk egymástól. Aztán többet sosem találkoztunk, de az ilyen és ehhez hasonló esetek segítettek a küzdelmes pedagógus pályán való megmaradásban.

Befejezésül pedig a nevezetes „NEVETŐ-TESTÜLETI” értekezletre a meghívó 1969 decemberében a hiteles és „helytörténeti” jelentőséggel bíró eredeti aláírásokkal, név szerint:

AKAR ÖN JÓL SZÓRAKOZNI?

Jöjjön el 31-én, szombaton az este fél 6-kor

kezdődő NEVETŐ-TESTÜLETI értekezletre!

Menü: Laci bácsi pecsenye régi burgonyával!

Bökei bor, szentgyörgyi víz !

Hangulatos hozzászólások!

Előre megírt jegyzőkönyv!

Ott leszünk:

Gál Józsefné

Horváth Györgyné [Lutz Margit] !

Hetényi László

Erdélyi Józsefné