Emlékek, legendák, anekdoták balatonszentgyörgyi emberekről, pedagógusokról, diákokról

Írta: Varga Imre ny.tanár

1. rész

Szüleim már a háború előtt ismertek szentgyörgyieket. A családunknak régebbi rokoni kötődése is volt: anyai nagyanyám testvérét – a kéthelyi származású Pandur Gizellát –  Torma Lajos balatonszentgyörgyi kántortanító vette feleségül 1896-ban. A közös  kettős esküvőt Kaposváron a Fő téri nagytemplomban tartották. Nem akármilyen esemény volt ez akkoriban, az esküvői tanúk között szerepelt a város főjegyzője és a templom plébánosa is. Tormáék leánya, Torma Gizella tanítónő Keszthelyen élt nyugdíjazásáig.

A háború előtt édesapámnak kollégája volt az akkori szentgyörgyi körjegyző, Halász Sándor és édesanyám felkarolta az ő korán árvaságra jutó leányát, Halász Lujzát. Szüleim Keszthelyre, Hévízre utazásuk során néhányszor meglátogatták Halászékat. Ugyancsak ismerték Dr. Kiszling Ernő orvost, aki a keszthelyi kórházban is működött. Az ő fia lett később Szentgyörgy jól ismert és népszerű körorvosa, Dr. Kiszling Mátyás. Ő készítette a neves Szentgyörgyi krónika fotóit Budai György agronómussal. Későbbi kiváló orvosa volt a községnek a fiatalon odakerült Dr. Zsoldos Miklós. Többek között azért maradt meg emlékezetemben a fiatal éveimből, mivel neki az első között volt Polski Fiat (kis Polszki) személyautója 1973 tájékán. A félig nyugatinak számitó picike járművet szinte irigykedve nézegettük mi, akiknek Trabantra is majd hosszú évek múlva tellett.

Én gyermekkoromtól kezdve rendszeresen megfordultam szüleimmel a szentgyörgyi vasútállomáson, de hogy a falu merre terült el, azt csak 1966-tól ismerhettem meg közelebbről.

Pályakezdésem első évében korábbi kolléganőmtől, Simon Mártától vettem át a hetedikes osztályát. Simon Márta tősgyökeres szentgyörgyi származású volt, a családjukat sokan ismerték: édesapja, Simon Pista bácsi a testvérével Simon Józseffel együtt megjárták a II. világháború frontjait. Érdekes naplók is maradtak utánuk. Márta ezekről, valamint a költő testvéréről, Simon Ottóról egy szép könyvben megemlékezett, ami a község honlapján is olvasható. A családhoz némileg az is kapcsol, hogy mindkét Simon fivér a szülőfalumból nősült. Simon Jóska bácsi hosszú évekig Sámsonban volt postamester és onnan került haza a szülőfalujába. Festményein a szentgyörgyi témákon felül gyakorta megjelennek a sámsoni emlékek. Simon József családját apámmal együtt jól ismertük, Csaba nevű fiát rövid ideig tanítottam is. Emléküket megőrizzük. Mint ahogy a velem majdnem egykorú Ottóra is kegyelettel emlékezünk, a sors kegyetlensége korán derékba törte költői karrierjét.

Simon József írta helytörténészként a „Balatonszentgyörgyi Képes Krónika” c. művet, amelyben László István és Mazzag Vince voltak segítői. A könyv 1978-ban jelent meg. Dr. Bürgés Györgyné Simon Mártával sok-sok évtized után találkoztam, amikor költözésük folytán Hévízre kerültek. Márta a műveiből és nagybátyja festményeinek másolataiból külön is alkotott szép digitális gyűjteményt, amit én is megkaptam.

A következőkben megpróbálom felidézni a legelső tanévem pedagógus kollégáit:

 Igazgató: Gál Józsefné

Mindenkihez nagyon kedves, mosolygós, művelt asszony volt, aki felkarolta a pályakezdő fiatalokat. Tőle szinte  mindnyájan (jóval) fiatalabbak voltunk és ő szavajárásaként csak úgy hívott bennünket, a kollégáit, hogy „angyalkáim”. Az is jól mutatta barátságos közvetlenségét, hogy a fiatalabbakkal együtt ő is részt vett a névnapozásban. Ilyenkor az egyszerű, de szívélyes vendéglátáson felül vidám társasjátékok is következtek.

Azt hiszem, elmondhatom azt a titkot, hogy egyedül én dicsekedhettem azzal a kitüntetéssel, hogy egy alkalommal az igazgatónőmnek az „ölébe ülhettem”. Ugyanis a közös játék során bekötött szemmel elvétettem az irányt (jól megpörgettek) és pont a körben ülők közül Kriszta néni ölébe huppantam. Óriási nevetős közönségsikert arattam, persze némileg zavarba jöttem, hisz Kriszta néni bőven akár az anyám is lehetett volna a korkülönbséget tekintve. De ő kacagott legnagyobbat!

Az iskolában, ha bármilyen technikai eszközzel, fizikával kapcsolatos kérdés vagy probléma merült fel, mindig azt mondta: keressétek az Imrét, ő a fizikás. Egy ízben azt észleltem, hogy a folyosón a falra rögzített (hagyományos) iskolacsengő működés során éktelenül szikrázik. Szóltam Kriszta néninek és ő megköszönte, hogy én észrevettem és megelőztünk egy komolyabb zárlatot. „Jó egy fizikás a háznál!” – így nyugtázta.

Miután elkerültem Szentgyörgyről (és ő közben nyugdíjba ment), többet sosem találkoztunk személyesen. Sok évvel később tudtam meg, hogy nem is laktunk túl messze egymástól, de a sors nem tette lehetővé, hogy 100 éves születésnapján megköszöntsem. Ám az akkori tantestületről készített megörökítő vidám írásomban őrződik az ő emléke is…

Igazgató helyettes: Hetényi László

Feleségével együtt Vörsön tanított korábban, már az apám is valamennyire ismerte a családot. Szentgyörgyön az iskola mellett, az udvar végében lévő kis szolgálati lakásban laktak. Akkor Virág utca volt, később nevezték el Egry Józsefről. Négy fiúgyermeket neveltek föl becsülettel, tiszteséggel, taníttatták őket. Mindnyájukat ismertem személyesen; a legidősebb volt a Laci, aztán Miklós, János és Tamás. E két utóbbit tanítottam is fizikára – bár Jancsit csak nyolcadikban. Tamás már évek óta a régi szülőfalujának ismert közéleti szereplője.

Itt kell elmondanom, hogy a teljes pályafutásom során nagyon sok pedagógus gyerek került a kezem alá, és csak a legjobb emlékeim maradtak róluk. Laci bácsi a régi igazi kántortanítós tudással és tapasztalataival nagyon komoly alappillére volt az intézménynek. Gyönyörű, mély hangja nemcsak a magyar himnusz éneklése közben hallatszott messzire, hanem az iskola folyósóján is – hangszórós erősítőre sosem volt szüksége. Minden irodai, könyvelési munkát precízen, gondosan, időben elvégzett.

Laci bácsival kapcsolatos legendás emlékeim közül idézek meg néhányat. A korábbi években ő (is) tanított a dolgozók esti iskolájában, ahol a már dolgozó felnőttek, akik régen kevesebb osztályt jártak, befejezhették az általánost. A népszerű, közismert és legendás emlékű Ángyán János bácsi (akire még visszatérek egy másik fejezetben), ott szerezte meg a nyolcadikról a bizonyítványt. Régi ismerősök lehettek Hetényi Laci bácsival, aki még számtan-mértant is tanított nekik. Az algebrai egyenletek magyarázása közben szóba került, hogy az ismeretlent X-szel jelöljük, de lehet akár „Y” is…..A legenda szerint ekkor már elfogyott kissé János bácsi türelme és így szólt közbe: „Ide figyelj, Laci! Ne cifrádd nekem, mert itt hagylak benneteket mindenestül!” Hogy pontosan így történt-e, nem tudom, de Hetényi Laci bácsi így mesélte el nekünk egy kellemes karácsonyi összejövetel alkalmából.

A napközis ebédlőben a kitűnő szakács néni (Ötvös Rózsi néni – őróla majd külön is….) főztjéből csak egyszer merített levest, de azt púposan.  Azt szokta mondani: „Amit megeszel, az biztosan a tied!” A déli ebédeléseknél sok minden szóba került: beszélgettünk az aktuális társadalmi kérdésekről is. Őt is kérdeztük, miközben szótlanul ebédelt, aztán amikor befejezte, annyit mondott: „Az se bolond, aki hallgat!”  Hát bizony sose felejtettem el eme tanácsát, de sose tudtam betartani….

A felesége, Klári néni

A napköziben dolgozott és szinte engem „pótmama”-ként patronált. Emlékszem, amikor második évben kedvesen tanácsot adott, ugyanis kevés ruhám volt, általában „szürkében” jártam, nemigen tellett a családunkban korábban se és akkor se többre. Így szólt egyszer: „Imre, vegyél már magadnak valami színeset!” Így beutaztam Keszthelyre és a Fő utcai divatáruboltban megvásároltam életem legelső divatholmiját, egy négerbarna és egy fűzöld dzsörzé ingpulóvert.

Amikor névnapom közelgett ajándékot terveztek adni. Klári néni megkérdezte, hogy mit szeretnék, miben van hiányom. Mondtam semmiben és mindenben! Aztán egy nagyon szép zöld színű kistányér készletet vettek – ő választotta ki, mondván jó lesz majd a jövőben a „stafírungomba”! Egy darab máig meg van belőle örök emlékbe! Klári néni a névnapomra mással is meglepett a szakács Rózsi néni közreműködésével. Tudták, hogy jó az étvágyam és kedvencem a kelt tészta. Imre napon pont véletlenül buktát sütöttek (vagy fánkot – már nem emlékszem…). A méretes darabokból odakészítettek nekem egyik felől is 3 darabot a kistányérba és a másik oldalról is. Aztán amikor megettem mind a hatot – a két tányér finom gulyásleves után – akkor még repetázhattam is. Rózsi néni kikönyökölt az átadó ablakba, csak nézett és megkérdezte: hova fér belém ennyi tészta?! Mondtam, hogy csak kívülről látszom „kicsinek”!

Csuri néni

Pályám kezdetével a hetedikes osztály mellett megkaptam (rám ruházták!) a szakszervezeti bizalmi tisztséget is! Ennek pedig az volt az oka és háttere, hogy pontosan 1966-ban ment nyugdíjba a szintén közismert és közkedvelt „Csuri néni”, azaz özvegy Szilcz Tamásné tanító, aki addig ezt a társadalmi megbízatást ellátta. Akkor azt se tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, mit kell csinálnia a bizalminak, jóllehet már a főiskolán úgymond „beléptettek” bennünket a szakszervezetbe. Gyakorlatilag egy iskolában minden pedagógus, aztán az ún. technikai dolgozók is önként tagjai voltak a szervezetnek.  Így aztán Csuri nénivel is megmaradt továbbra is a jó kapcsolat, minden rendezvényünkre, összejövetelre meghívtuk – köztük az 1969-es nevezetes karácsonyi programunkra – de arra már nem tudott eljönni.

Nevezetes írásomban őt is megörökítettem, ”meginterjúvoltam”. Idézem szavait:

„Öregesek ezek a mai fiatalok. Az én időmben a „gólyák” még kibírták féllábon. Igaz akkor a szakszervezet is másképpen nézett ki. Nagyobb tekintélye volt a bizalminak. Elegánsabb volt a nőnapi virágcsokor is. Egyet jobban tudnak a mostaniak: kiszámítani azt, hogy hány évük van vissza a nyugdíjig!”

Azt is el kell mondani, hogy Csuri néni az országaink határán kívül is nagyon ismert Afrika kutatónak és vadásznak, dr. Nagy Endrének nagynénje volt. Így aztán amikor az 50 évvel ezelőtti Vadászati Világkiállítást megrendezték fővárosunkban, ezzel a híres emberrel is találkozhattunk.

 A pedagógusok szakszervezetéről

A Fonyódi Járási Bizottság titkára akkoriban a népszerű és közismert balatonberényi iskola igazgatója, Musitz Laci bácsi volt. Mi fiatalabbak respektáltuk és szívesen hallgattuk tanácsait és adomáit. Kellemes összejöveteleket tartottunk – legtöbbször Fonyódon vagy Balatonfenyvesen, de néhányszor Balatonberényben is. Magunk között csak úgy viccelődtünk, „na, megyünk a sóhivatalba”! A gyűléseken rendre felszólaltunk, említettük a pedagógusok megbecsültségének hiányait, az alacsony fizetéseket, a szerény segélykeretet, a lakásépítési kölcsönök lehetőségeit. Gyakorta javaslatot tettünk a pénzügyi keretek emelésére – aztán hazamentünk és folyt tovább minden ugyanúgy.

Megrendeltük a tagbélyegeket, amiket gyakran a bizalminak kellett beragasztani a tagkönyvekbe. Az állandó visszatérő kérdés mindenfelől: mit kapunk mi ezért viszont?! Hát ugye az „érdekképviselet” mellett járt a születési támogatás és a temetési segély. Adható volt a házasságkötésnél is valamennyi.  Aztán lehetett folyamodni szakszervezeti üdülési beutalóért, de általában mindig szűk volt a keret. Én a munkám jutalmául legelőször 1968-ban mehettem egy hétre egy ún. ifjúsági üdülőhajóra kikapcsolódni Esztergomba. Van is róla képeslapom!

A szakszervezet újságja volt a Pedagógusok Lapja. Úgy emlékszem, kéthetente jelent meg és természetesen „kötelezően” járt minden intézménybe. Az egyik régi példány érdekes cikkét megőriztem és közreadom mellékletben.

A kollégáim:

Kriszta néni leányával, Gyöngyivel (Egyed Jánosné) egy évig voltunk kollégák, aztán ő Keszthelyre került. Gyöngyi testvérhúgával, Anikóval az időben talán egyszer találkoztam. Hetényiékről már tettem említést, Laci bácsi természetszerűleg éneket tanított – talán még történelmet is? – nem emlékszem.

Több pedagógus házaspár is élt és dolgozott akkor Szentgyörgyön, aminek a község szellemi életére is kimondottan előnyös hatása volt: Hetényiék, Erdélyiék, Csapóék, Böröczék. Két család saját ún. pedagógus kölcsönből épített családi házban, Hetényiék és Csapóék pedig szolgálati lakásban laktak. Ez utóbbiék háza a Csillagvár utca vége felé egy kis községi szerény portából lett komfortosítva.

Csapó házaspár

Csapó Árpád az időben a helyi kultúrház vezetőjeként tevékenykedett, később a járáshoz került. Felesége Csapó Árpádné, sz. Tóth Zsóka (Erzsébet) alsó tagozatos tanítónő volt. Az ő nevéhez fűződik az iskolai tánccsoport megalakítása és működtetése – ami későbbiekben megalapozta a nevezetes szentgyörgyi Kisbalaton népi együttes éveken át tartó szép eredményeit. A Balatonszentgyörgyi Krónikában egy kép is van róluk.

Vele kapcsolatban nekem egy különös emlékem is fönnmaradt. Pár év után, amikor Boglárra költöztek, többet már nem találkoztunk, de egyszer fölhívtam őket, amikor a szülőfalum régi pedagógusairól írogattam. Érdeklődtem tőle, hogy ismerős-e számukra az a név, hogy Tóth Istvánné, aki nekem az elemiben az első osztályos tanító nénim volt és Zsóka néninek hívta mindenki. Ekkor döbbentünk rá – több évtized után –, hogy ő volt a Csapóné édesanyja! Tehát az én legelső elemista korombeli tanító nénim leánya a sors különlegessége folytán 15 év múlva a kollégám lett!

A sors szomorú fordulata, hogy amikor e sorokat írtam Csapóékról, akkor olvastam az interneten, hogy Árpád a múlt év végén hunyt el. Egy nagyon művelt, barátságos házaspárt ismertem meg általuk és hasonlóan emlékeztem mindig reájuk.

Böröcz Gyula és családja

Erdélyiék mellett az ő barátságos otthonukban is megfordultam, ám a gyerekeiket már nem tanítottam. Böröcz Gyuláné (sz. Péter Juci /Julianna/) alsó tagozatban tanított, de gondolom azokban az években éppen szülési szabadságon lehetett.  Juci helybeli volt, a népszerű és ismert nádazó mester, Péter Pista(?) bácsi leánya.

Böröcz Gyulához sok érdekes emlékem fűződik. Ő testnevelést és (fiú) gyakorlatit tanított, ezenkívül a napközis étkezés (konyha) gazdasági ügyeit intézte. Végtelenül szerény, halkszavú, türelmes és dolgos személyiség volt – igazi pedagógus véna! Mindenkinek segített bármiben, amire megkérték és amiben tudott. Rengeteget dolgozott, a gyerekekkel tavasztól őszig gondozta a gyakorlókertet. A termés a napközis konyhát-kamrát gazdagította. Amikor megkaptam a műhely melletti kis szolgálati szobácskát lakásul, Gyula segített ki kályhával, hulladékfa tüzelővel.

Amikor utoljára jártam Böröczéknél – talán éppen elköszönőben – szétnézve szép lakásukban dicsérőleg nyilatkoztam: úgy irigyellek benneteket, nekem sosem lesz ilyen szép otthonom. Gyula annyit mondott: „Nem minden olyan rózsaszínű, amilyennek látod.” Aztán amikor másfelé-szétfelé tekeredett a sorsunk, megértettem. Több mint 10 év múlva találkoztunk ismét és egyúttal utoljára. Gyümölcsösének friss terméséből kínált. Fölemlegettük a sok régi közös ismerőst. Emléküket őrizzük…

 Simon Katalin

Ugyanakkor végzett a pécsi főiskolán, mint én magyar-orosz-rajz szakos tanárként, és egyúttal kinevezték osztályfőnöknek is az egyik ötödik osztályhoz.  Rendkívül művelt, igazi pedagógus vénájú és jó társaságbeli hölgy volt. Meg kell közben jegyeznem, hogy a szentgyörgyi iskolában hosszabb-rövidebb ideig tényleg nagyon sok átlagon felüli, jó pedagógus működött és úgy tudom, hogy ez így volt Erdélyi igazgatói időszakában is.

Kati tősgyökeres helybeli származásúként jött haza a falujába – bár nem sok évre. Szülei a Virág utcában szintén a régi Simon família tagjai voltak. Édesapja, Simon Anti bácsi a háborúban sérült meg. Szinte mindenki ismerte őket a faluban. Édesanyja kiváló háziasszony és szakács volt, emlékszem, egyszer meginvitáltak egy különleges palacsintára. Nos, Simon Katiéknál ettem először (és utoljára) igazi epres palacsintát, aminek még a tésztájába is gyümölcsdarabok voltak belesütve. Amikor a puritán szolgálati szobácskámat igyekeztünk lakhatóvá tenni, a Böröcz Gyuszi által fabrikált fali lámpámhoz Simon Katalin font rafiából díszes burát, hogy hangulatos legyen. A rafia már rég az enyészeté, de a lámpa még meg van!

Simon Katalin nemcsak kiválóan tanított, hanem forradalmi újításként kerámia és rajz szakkört is alapított. A széles körben népszerű szentgyörgyi irodalmi színpadnak alapítója és oszlopos tagja volt. Miután elkerült a falujából közel 40 évig semmit nem tudtunk egymásról, aztán sikerült felkutatnom, amikor már Pesten lakott nyugdíjasként. Máig felemlegetjük a régi szép időket és ígéretet tett, hogy a szentgyörgyi iskolával is megosztja az emlékeit.

Farkas Ildikó

Nálam idősebb magyar-történelem szakos, rendkívül művelt, kiváló társasági kollégát ismerhettem meg személyében. A régi (Csillagvár utca 36. szám alatti) iskolaépület udvari részében, a hajdani kis irodában volt szolgálati lakrésze.

Ildikó Erdélyben, Marosvásárhely melletti kicsi faluban született 1939-ben – az édesapja ott volt református lelkész. A második világháború vihara elől menekültek át Magyarországra 1944-ben. Átélték Budapest ostromát, majd a rokonaik révén a Balaton felvidékre kerültek. A származása miatt meg kellett küzdenie a gimnáziumba bekerülésért, majd hasonlóképpen a főiskolai felvétele érdekében.

1961-ben került Balatonszentgyörgyre és ott tanított 1968-ig. Egyike volt azoknak, akik leghosszabb ideig működtek ebben az iskolában pedagógusként.  Férjhezmenetele után a Somogy megyei Istvándiba költözött, férje, Máthé Csaba református lekész ott kapott helyet. Sok-sok év után, mikor későbbi munkahelyem diákjaival a Zselicségben vándortáboroztunk, meglátogattam a családját. Nagy örömmel fogadott és mutatta a kisbabáját. Sokat beszélgettünk a sorsaink alakulásáról, aztán közel 40 évig semmit nem hallottam felőle. Mígnem pár éve felkutattam, hogy Veszprémben él és telefonon keresztül mesélt az életéről, és a régi szép szentgyörgyi évekről.

Dr. Csordás Jánosné (sz. Rada Viktória)

Tőlem idősebb, nagyon kedves, népszerű, kiváló pedagógus volt – ha jól emlékszem biológiát tanított. Keszthelyről járt át. Viktória osztályfőnökként jó pedagógiai érzékkel irányította a gyerekeket és mivel én fizikát minden évfolyamon tanítottam, így az ő osztályát is közelebbről megismertem. Az egyik diákjával a mai napig kapcsolatban vagyok, és minő érdekes a sors: e volt vörsi tanítványomnak a gyermekeit is tanítottuk a legutóbbi munkahelyünkön.

Amiért picit irigyeltem a Csordás házaspárt, az az volt, hogy valahogyan szert tettek egy „igazi” nyugati kis autóra, azzal járt át többnyire tanítani. Egyszer ültem is a szép meggypiros 850-es Fiat személygépkocsijukban. Már sok éve csak az emlékük él…

Pordány Horváth László

Csak rövid ideig tanított Balatonszentgyörgyön 1967 és 1969 között. Velem egyidőben végezte a pécsi tanárképzőt magyar-történelem-ének szakon. Csoporttársát vette feleségül, akivel Balatonberényben kezdték a pályát, majd onnan Balatonfenyvesre költöztek.

Laci a kiváló képességei révén hamarosan a Fonyódi járás szakfelügyelője lett, majd gimnáziumi igazgató helyettes. Pár év után Kaposvárra kerültek. Lászlót kinevezték a megyei művészeti osztályra, aztán átkerült a Somogyi Hírlap kiadói igazgató posztjára. Súlyos betegsége korán elvitte, 2007 elején hunyt el. E közismert személyt sokan megőrizzük emlékeinkben!

Fábián György

A pécsi tanárképző elvégzése után (biológia-földrajz szakon) feleségével együtt Balatonfenyvesre kerültek. 1970-től pár évig átjárt Balatonszentgyörgyre, az osztályomban is tanított. Rendkívül kedves, művelt, népszerű pedagógusnak ismerte mindenki. Nem véletlen, hogy Balatonfenyvesen hosszú ideig önkormányzati képviselő, majd iskolaigazgató is volt. Nyugdíjazása után fordult jobbára a helytörténeti kutatás felé. Egyike Somogy megye emblematikus pedagógusainak.

Szőnyi Jánosné (Jutka)

A tanárnő 1968-ban került az iskolához helyettesítő tanárként. Amikor bevonultam katonának, ő kapta meg az elárvult kis ötödikeseimet egy fél évre. Matematika-fizika szakosként átmenetileg napközis beosztást is kapott. Zalaapátiból ingázott naponta (akkor még volt vonatközlekedés), ott laktak, a férje a helyi méhészeti szakiskola igazgatója volt.

1981-ben ment nyugdíjba és 2017-ben Keszthelyen megkapta a rubin diplomát – ilyen elismerés keveseknek adatik meg! Népszerű, barátságos, művelt pedagógusnak ismerte mindenki.