Varga Imre nyugalmazott tanár emlékei
Már nem emlékszem pontosan, hogy mikor találkoztunk legelőször. Talán az 1966-os tanév megkezdése előtti bemutatkozó látogatásomkor az iskolában. Kedves, közvetlen, határozott fellépésű, nyitott, rendkívüli munkabírású egyént ismertem meg benne. Talán a legrégebbi emlékképem róla, ahogyan reggelente bejön a csöppnyi tanári szobának éppenséggel nem nevezhető kicsi helyiségbe és a jellegzetes tömött aktatáskáját ráteszi a (még fűtetlen) vaskályha tetejére. Az volt a törzshelye, még szék sem volt annyi, hogy le tudott volna ülni – aztán egyenesen ment vagy a szertárba vagy az osztálytermébe.
Elnézegetve a vele kapcsolatos régi képeket, érdekes felidézni, hogy a rendezvények, ballagások alkalmával általában sosem a „centrumban” helyezkedett el, inkább oldalt szokott állni vagy ülni. Megszervezte saját gépével a csoportos fényképezést, ha kellett négyesével hordta ki a székeket az udvarra, de önmagát sosem akarta a figyelem középpontjába állítani.
A régi iskola épületének déli végében volt az iroda; az udvari bejáraton belépve a kis nevelőiből jobbra pár lépcsőn kellett felmenni a kissé magasabban fekvő deszkapadlós helyiségbe. Abban dolgozott Gál Józsefné igazgató és Hetényi László, a helyettes. Az órarendet Laci bácsi állította össze, de Erdélyi József mindig sokat segített neki. Az L alakú épület folyosójának legvégén volt az egyetlen szertár; ott tárolták a fizika, a kémia, a biológia tanításához akkor használatos szemléltetőeszközöket (a széles körben csak „Samu”-nak becézett szemléltető emberi csontvázat is), a földrajzi térképeket, néhány táblavonalzót. Mivel Erdélyi József matematika-kémia szakos volt, én pedig matematika-fizikás, így ketten voltunk már ”törzsvendégek” ebben a kis fűtetlen helyiségben. Nem beszélve arról, hogy Jóskának itt volt a fotólaboratóriuma is, ahol még jó néhány éven át maga dolgozta ki és hívta elő az általa készített fotókat. Sok-sok órát töltöttünk együtt, beszélgetve, miközben rengeteg tapasztalatra tettem szert, és hát közben takarítottunk, pakoltunk.
Az 1966-67-es tanévelőkészítő járási értekezletre Fonyódra az ő Wartburgjával mentünk. Úgy emlékszem ő is Trabanttal kezdett, aztán váltott nagyobbra, de maradt a kétüteműeknél. Neki volt először a faluban az újabb kiadású ún. kiskerekű Wartburgja. Számomra azért is volt emlékezetes, mert életemben talán harmadszor ültem négykerekűben. Aztán még sokszor autóztunk együtt, akár a matematika továbbképzésekre vagy diákokat vittünk tantárgyi versenyekre, de elvitt hosszabb utakra is, amikor szüleit, rokonait meglátogatta. Valószínű, hogy Kaposvárra utaztunk – talán éppen iskolai ügyben -, amikor útban odafelé lekanyarodtunk Kisberénybe és meglátogattuk a szüleit. A kis falusi házban szeretettel fogadtak bennünket; engem is az idegent, mintha már régi ismerős lennék. Jóska édesapja éppen az istálló felől jött az etetésből, a jellegzetes klott munkáskötényében. Megmaradt bennem, ahogy Jóska végtelen tisztelettel és szeretettel beszélt a szüleivel. Úgy emlékszem, hogy magázta őket, ami az időben nem volt rendkívüli, én is tanúja voltam sok falusi családnál, hogy a gyermekek még felnőttként se szokták letegezni a szüleiket.
Erdélyi Józsefnek volt egy régi 50 köbcentis Jawa mopedje (kismotor), az akkori idők egyik legjobb márkája. Egyik alkalommal kölcsön kaptam tőle: Vörsre mentem családlátogatásra és egyéb dolgom is lett volna. Mondta Jóska, ha már arra járok, ugorjak be Tóth Pali bácsi műhelyébe, aki akkor emlékezetem szerint géplakatos volt a TSZ-nél. Amint beértem a telephely udvarára, éppen ott állt a rendőr. Amint meglátott, azonnal hozzám lépett és elkezdett igazoltatni – pedig hát nem is közúton voltunk. Aztán kijött a Pali bácsi és szólt neki, hogy én szentgyörgyi tanár vagyok és a motor az Erdélyié Józsefé. Nagy szemeket meresztett, azt gondolta, hogy valami középiskolás korú gyerek vagyok, de aztán egyből minden rendben lett.
A szeptemberi tanévnyitó utáni napon még nem tartottunk órákat, csináltuk a szervezési feladatokat, órarendet hirdettünk, tankönyveket osztottunk, adminisztráltunk. Erdélyi József sokat segített a naplók, a szükséges nyomtatványok kitöltésében, aztán főleg a tanmenetek készítésében. Ez utóbbit napokig délutánonként ott maradva készítettem, nem különben a másnapi órákra felkészülve az óravázlatokat. Megajándékozott olyan régi tanítási segédletekkel, amiket évekig jól használhattam és a mai napig muzeális tárgyként megőriztem!
December 12-én jó páran összegyűltünk Erdélyi Józseféknél Gabriella napra, a felesége névnapját ünnepeltük. E jó hangulatú alkalommal ismertem meg az otthonukat közelebbről, és a teljes családot. A fiúk, Ernő akkor még alsó tagozatos volt, a kishúga, Gabika pedig pár éves, óvodáskorú. Március17-én pedig József napot ünnepeltünk jó hangulatban.
1967 április 9-én, a tavaszi szünetet követően vettem részt az Erdélyi József által szervezett nagyszabású úttörő kulturális seregszemlén a Csillagvárnál. A tavaszi szünet mindig ápr. 4.-hez igazodott, akkoriban ezen a napon ünnepeltük az ún. felszabadulás napját. Erdélyi József javaslatára május 17-én a Csillagvárnál Mazzag Vince bácsi „vendégfogadójában” tartottuk meg a szokásos évadzáró szakszervezeti gyűlést, ami egyben amolyan elő pedagógusnap is volt.
Az év május 25-én bonyolítottuk le a pedagógus pályám legelső osztálykirándulását az ő közreműködésével a két hetedikes osztállyal közösen. Egy nap keretében megnéztük Sümeg, Tihany és Veszprém főbb nevezetességeit. Ezek az utak valóban tanulmányi kirándulások voltak: részben a tananyaghoz kapcsolódóan (magyar irodalom, történelem, földrajzi nevezetességek stb.) és a hazafias nevelést is szolgálták. Erdélyi József útmutatása nyomán aztán én a következő években, évtizedekben rendszeresen vittem a leendő osztályaimat ilyen és hasonló utakra. Erdélyi Józseftől sokat tanultam az összejövetelek és osztálykirándulások szervezéséről és a lebonyolításáról is.
Május 28-án tartottuk szintén Erdélyi József csapatvezető szervezésében a szokásos úttörőavatást. Azért e napon, mert május utolsó vasárnapján ünnepeltük a gyereknapot és ahhoz kapcsolódott. Én először vettem részt ilyesfajta ceremónián, érdekes volt és látványos. Aztán még több mint 20 éven át – egészen a rendszerváltásig – ismétlődtek számunkra, a pedagógusok számára is ezek a programok, ahol is a kicsiket kisdobossá, az ötödikeseket pedig úttörővé avatták és a gyerekeknek az ún. avató szülők felkötötték a nyakkendőt. 1967. augusztus 20-án nagyszabású rendezvény keretében Nemzetközi úttörő-találkozót tartottak a Csillagvárnál. Ez a nem mindennapi rendezvény egyúttal Erdélyi József csapatvezetői és pedagógusi munkájának, a már ismert szervezési tevékenységének az elismerése révén jött létre. Erről én megőriztem az eredeti emblémát és a másolatát szintén mellékelem. Ezeket a kis selyemre nyomtatott jelvénykéket a résztvevők a ruhájukon, a gyerekek a nyakkendőjükön viselték. Ha jól emlékszem, az egyik díszvendég Varju Vilmos Európa bajnok és olimpiai bronzérmes súlylökő volt, akivel Erdélyi József személyesen is megismertetett. Akkor találkoztam először (és életemben utoljára) ilyen híres sportemberrel! Az sem volt véletlen, hogy ez Balatonszentgyörgyön került megrendezésre: az iskolában folyó közösségi munkának és Erdélyi csapatvezetői tevékenységének széles körben jó híre volt!
Ez év utolsó tanítási napján, a téli szünet megkezdése előtt az iskolával szinte szemben lévő Kultúrházban nagyon szép karácsonyi ünnepséget rendeztünk Erdélyi József szervezésében. Persze akkor nyilván még fenyőünnepségnek mondtuk hivatalosan. 1968. február 4-én a balatonszentgyörgyi (már modernizált) Kultúrházban tartották a kulturális seregszemlét, ami egyben Erdélyi József munkájának is a magasfokú elismerése volt.
1968. február 23-án vettem részt először a járási matematika tantárgyi versenyen egy nagyon tehetséges holládi származású diákommal. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy első vagy második helyezést ért el, de az én kezdő tanári létemben és az iskola történetében is ez nem mindennapi sikernek számított. A felkészülésben sokat köszönhettem Erdélyi Józsefnek, a későbbi évekre ez iránymutatást jelentett.
Erdélyi jó barátságban és kollegiális viszonyban volt Szőllősi Józseffel, a Fonyódi járás népszerű és kiváló felkészültségű matematika-fizika szakos szakfelügyelőjével. Nekem ő is sokat segített, bíztatott és az ő javaslatukra én már a pályám második évében jutalomból részt vehettem egy több napos országos tanári ankéton Sopronban.
Május 14-én vettünk részt a szintén Erdélyi által a tantestület részére szervezett dunaújvárosi buszos kiránduláson. Az ottani neves „Vasmű” meglátogatása után Paks felé vettük az irányt és ha jól emlékszem, egy Szentgyörgyről elszármazott mérnök közreműködésével néhány részletet megtekinthettünk az erőműben.
1969 tavaszán a szentgyörgyi fiatalokból (részben fiatal pedagógusokból) álló kultúrcsoport ismét benevezett a Tanácsköztársaság 50-ik évfordulója alkalmából meghirdetett irodalmi színpad és más kultúrcsoportok seregszemléjére. Ennek külön érdekessége, hogy Erdélyi József és én szerveztük, tettük meg az előkészületeket, így kuriózumnak számított, hogy két matematika szakos csinál irodalmi színpadot. Persze a szakmai irányítás alapjait a magyar szakos kollégák alkották, de mi találtuk ki az újdonságokat. Az iskola újonnan kapott kazettás magnetofonja és egy diavetítő segítségével zenei és képi vetítéses aláfestést találtunk ki, ami abban az időben is különleges eljárásnak számított.
Odahaza apámnak sokat meséltem a kollégáimról, Erdélyi Józsefékről, az ő segítő hozzáállásukról. Jóska tudta, hogy idős apám egyedül, özvegyen nevelt föl engem és testvéremet és taníttatott bennünket. Ez a tény az ő szemében igen szimpatikussá tette a családomat és mindenképpen tervbe vették, hogy meglátogatnak bennünket. Erre a találkozásra az 1969. május 18-án tartott sámsoni búcsú tűnt alkalmasnak, amikor is egy kellemes ebédet elköltöttünk közösen. Apám főzte és igen örült, hogy Erdélyi Józsefék megtisztelték a mi egyszerű otthonunkat. Jóska elhozta a gyerekeit és közös fotók is készültek.
A szentgyörgyi iskola kimagasló pedagógiai munkájáért, az Erdélyi József vezette úttörős tevékenységekért és a pedagógusok által irányított kultúrcsoport eredményeiért 1969. november 4-én az iskola ajándékba kapott egy Orion típusú televíziót, ami az időben még elég ritkaságnak számított. Kitörő örömmel fogadtuk, de a legnagyobb gondot az jelentette, hogy hol helyezzük el. Mivel az erre alkalmas teremben tanítás folyt, így átmenetileg a szertárban raktároztuk. Akkoriban már megjelentek az ún. iskolatévé adások, azokat szívesen megtekintettük.
Az 1970-es névnapomat Erdélyiék irányításával a kollégáim meglepetésként szervezték. Külön gondot okozott, hogy milyen ajándékkal lepjenek meg. Ezt a kérdést végül Erdélyiné Gabi oldotta meg egy szép színes üvegpohár készlettel, ami úgymond söröspohárnak is megfelelt. Ezt a mai napig szép emlékként őrzőm és az unokáim szoktak belőle üdítőt inni.
Erdélyi József szervezte meg az első nagyobb szabású tanulmányi kirándulásunkat a két párhuzamos osztályunknak, a tanév után nyári szünetben. Én különösen örültem, hogy Pécset is útba ejtjük, mert bemehettem a volt Főiskolámba és találkozhattam ismerősökkel. A két osztállyal júl. 7-én indultunk el három napra Szigetvár-Pécs-Abaliget-Siklós-Harkány útvonalon. Buszsofőrünk az ismert, Szentgyörgyről származó Doroszi József volt, aki szinte harmadik pedagógusként mindenben segítségünkre volt. A pécsi Széchenyi téren készült egyik fotón ő is rajta van, kimagaslik a csoportból. A gyerekekkel soha nem volt probléma, a fegyelmezetlenség ismeretlen fogalom volt akkor. A többségük életében ezen alkalommal került nagyobb távolságra a szülőfalujától, és Pécs, Harkány vidékén se jártak még. Az osztálykrónikánkban részletes élménybeszámolókkal és fotókkal színesítve megörökítettük ezt az eseményt. A fényképeket Erdélyi József gépével ő és a sofőrünk készítette. A pécsi Vidámparkban felültünk az óriáskerékre, ami mai szemmel nem volt óriás, de az élmény igen! osztálykrónika és óriáskerék kép
Nekem külön maradandó emlékem, hogy Erdélyi rábeszélt, vegyek végre magamnak egy divatos napszemüveget, ő ilyet már régóta viselt a nyári napsütésekben. Segített kiválasztani az egyik üzletben, de én kikötöttem, hogy olcsó legyen és ne fekete keretes. Így tettem szert életem első (és egyben utolsó) divatdarabjára, a műanyagból készült napszemüvegre, amit a mai napig nagy becsben őrzők.
Ha jól emlékszem 1970 körül került sor az ún. tanácsválasztásokra és ilyen alkalmakkor magától értetődően a munkába bevonták a helyi pedagógusok többségét is. A közismert és népszerű korábbi tanácselnök, Ángyán János bácsi nyugdíjba ment és a helyébe újat kellett választani. Teljesen meg voltunk győződve, hogy erre a posztra egyetlen ember a legesélyesebb és legalkalmasabb: Erdélyi József. Csodálkozva konstatáltuk, hogy nem indult a választáson, és később értettük meg, hogy miért. Ő maga is nem egyszer kijelentette, hogy a hivatásában akar maradni, nem akar eltávolodni az iskolától, az oktatástól. Kriszta néni nyugdíjazása után magától értetődően Erdélyi József lett az igazgató. Még tovább vitte osztályfőnökként a diákjait velem párhuzamosan a ballagásukig. Aztán az útjaink és sorsunk különböző irányt vett…
Pár év után szakfelügyelőm javaslatára Lellére kerültem, az ottani iskola a megye egyik ún. bázis-intézménye (pedagógustovábbképző-központja) volt. Ezzel együtt az engem körülvevő légkör is „hűvösödni kezdett”, és mivel más járásba, majd később más megyébe kerültem, így Erdélyi Józseffel már többet aktív pedagógusként nem találkoztunk. Több mint húsz év után kaptam az értesítést, hogy az 1968-ban végzett diákjaink megtartják a 30 éves osztálytalálkozót. Különleges hangulatú viszontlátás és találkozás volt részünkről Erdélyi Józseffel és feleségével, valamint régi diákjainkkal. Mivel hosszú évekig nem tudtunk sorsunk alakulásáról, én is csak részben utólag kaptam híreket Erdélyi József 20 éves igazgatói pályájáról, így nagyon sok beszélgetnivalónk volt, amit a kellemes fehérabroszos összejövetel során is késő estébe nyúlva nehezen tudtunk befejezni.
Aztán többet már nem találkoztunk… Így ezen írásom részben egy Rá emlékező nekrológ…..
