2024. március 15-én ismét összegyűlt iskolánk közössége, hogy meghívott vendégeinkkel,
tanuló ifjúságunkkal, megemlékezzünk a 176 éve történt márciusi forradalomról és az azt
követő szabadságharcról. Iskolánk 6. osztályosainak műsorában kiemelt szerepet kapott Petőfi Sándor személye, hiszen ő volt a szíve-lelke az 1848. március 15-én történteknek.

„Nincs március Petőfi nélkül,
idő és költő egybeforrt,
benne sűrűsödött, benne robbant
mind, ami forralta a bort,
az ő szavára várt a nép és
élesítette a kaszát,
abban a dicső márciusban
ő jelentette a Hazát!”

Felhangzottak a Nemzeti dal sorai Horváth Ádám tanuló gyönyörű szavalatában, hangsúlyozva az emberiség talán legnagyobb értékét, a szabadságot, amiért sokan az életüket adták 1849-ben.
„A szabadság az élet, a boldogság ígérete. Az ember titkos reménye, amit nem ad fel
sohasem.”

Köszönöm hatodik osztályosaink méltó megemlékezését, a diákok felkészítését Ángyán-Faragó Tímea osztályfőnöknek, a háttérmunkát Tüskés Balázs stúdió vezetőnek és Horváth Gergely Mihály rendszergazdának és a szülők támogatását.

Köszönöm Némethné Hamucska Franciska tanítónő pedagógusunk szívhez szóló ünnepi beszédét, mely elgondolkodtató és hosszú időre emlékezetes marad mindannyiunk számára.

Tisztelt Ünneplő Közösség, Kedves Diákok és Kollégák, kedves Vendégek és Szülők!

Engedjétek meg, hogy egy személyes történettel kezdjem. Korábbi munkám során számos magyarországi településen jártam, és a főutcák Kossuthról vagy Petőfiről voltak elnevezve, a hivatalok Kossuth vagy Petőfi téren álltak, vagy maga az intézmény neve viselte a nevüket. Vajon ezekben az utcákban élő és dolgozó emberek, vagy Ti, ha ilyen nevű utcában laktok, hányszor gondoltok bele, mit köszönhetünk nekik, mit tudunk róluk? Emlékezünk rájuk, a tetteikre?

Képzeljük el, hogy egy napon felébredünk, és nem tudjuk, kik vagyunk: nem cseng ismerősként a nevünk, nem tudjuk, hol vagyunk, kik vesznek körül, hány évesek vagyunk, mi a hobbink, és arra sem emlékszünk, hogy korábban mi volt a bánatunk, örömünk, vagy mi volt a célunk.

Képzeljük el, milyen elveszettnek éreznénk magunkat egy ilyen helyzetben, ha valamilyen oknál fogva sérülne az emlékezetünk.

Most gondoljuk el, milyen elveszetté válna egy nemzet, ha az történne vele, mint velünk ezen az elképzelt reggelen. Ha a nemzet elfelejtené a nevét, a nyelvét, nem emlékezne a helyére a világban, nem tudna utalni a saját történelmére, múltjára, elfelejtené hőseit, a saját Kossutjait és Petőfijeit.

Emlékezni gyűltünk össze ma itt. Tesszük ezt azért, mert hiszünk abban, hogy fontos szem előtt tartani a múltat, és érdemes fenntartani a magyar nemzet nevét, nyelvét, helyét a világban. Tesszük ezt azért, mert értjük azt, amit Nemere István mond, hogy az emlékeink mi magunk vagyunk, és ha nem emlékezünk, akkor üressé válhatunk.

Bármilyen hihetetlen, én is voltam iskolás, felsős. Történelem óráinkon Bényi tanár úr mindenkit lefeleltetett az óra első felében, és csak utána vettünk új anyagot. Egy kérdés, egy válasz, egy jegy. Amikor azt mondta 1848. március 15., akkor azt feleltük rá forradalom. Ha azt mondta 1848-49., akkor azt válaszoltuk szabadságharc. Ha azt mondta 1849. október 6., azt mondtuk aradi vértanuk. Ha azt kérdezte 1867., azt válaszoltuk Kiegyezés. Bényi tanár úr, így feleltetett. Ő tudta, amit mi még nem is sejtettünk, hogy az évszámok milyen jelentős szerepet töltenek be a népek, a nemzetek életében. Minden egyes évszám mindmegannyi fejfa, és mint mérföldkövek, cölöpök állnak, amelyek biztos támpontot jelentenek, amelybe a nemzet megkapaszkodhat. Az évszámok és a hozzákötődő történelmi események olyanok, mint a szőlő mellé állított karók, megtartják a mélyről táplálkozó fiatal hajtásokat, hogy bő termést hozzanak és a gyökereik minél mélyebbre hatoljanak.

Én most azt mondom 1848. március 15., és erre legbelül mindenkiben kavarognak a gondolatok, hogy  márciusi ifjak, Petőfi, Jókai, Vasvári, Irinyi, Pilvax kávéház, 12 pont, Landerer nyomda, Nemzeti dal, Táncsics, Nemzeti Múzeum, sajtószabadság, Kossuth, Bécs. Mindmegannyi jelzőtábla, amelyeket kiváló emberek tettei, gondolatai fűznek össze történelemmé és válnak meghatározóvá bennünk és a nemzet tudatában.

Események pörögnek a szemünk előtt: szinte mi is ott ülünk a Pilvax kávéházban, érezzük a kávé és dohányfüst illatát. Együtt vonulunk a márciusi ifjakkal kinyomtatni a 12 pontot és lelkesen egyetértünk a magyar nemzet kívánságával. Állunk a szakadó esőben és felhevülten hallgatjuk, ahogy Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőfeljárójának oldalsó, kiugró falán állva euforikusan szavalja: Talpra magyar, hí a haza, Itt az idő most vagy soha… A forradalom sodra minket is magával ragad, részese vagyunk Táncsics kiszabadításának és diadalittasan vonulunk a tömeggel a zuhogó esőben. Bátorságot merítünk Kossuth bátorságából.  
Érezzük, értjük, szeretjük azt, amit ott, akkor elindítottak a márciusi ifjak.

Mi előtt hajtunk fejet a mai ünnepen?

Az akkori magyarok bátorsága, hazafiassága és szabadságszeretete előtt. Azok előtt, akik tisztességes életet akartak élni, és ezért tudtak annyira bátrak lenni, hogy a reménytelenségből is reményt kovácsoltak  maguknak. Felszabadult büszkeség töltse el a szívünket, hogy jó magyarnak lenni csak úgy, önmagáért.

A felmérések szerint a magyar népesség többsége 1848. március 15-dikét történelmünk egyik legdicsőségesebb korszakának tartja, amelyre szívesen, minden fenntartás nélkül emlékezik. Vajon miért?- vetődik fel a kérdés. Talán azért, mert 176 év távlata megszépíti az eseményeket? Meglehet. De nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy 1848. március 15-dikén csak a tavaszi eső áztatta az utca köveit, és frissítette fel a belváros levegőjét. Nem folyt vér az utakon és nem szomorította meg az önfeledt örömöt a honfitársak elvesztésének tudata, és ami talán a legfontosabb, nem ontotta vérét magyar a magyarnak. A nemzet magára, a magyarok egymásra találtak. Talán az események tisztasága, erőszakmentessége teszi széppé ezt az ünnepet.

Bátornak, hazafiasnak és szabadságszeretőnek lenni nem azt jelenti ma, mint a márciusi ifjak korában, tőlünk ma senki nem kéri, hogy életünket adjuk a hazáért. Nekünk nem kell fegyvert ragadnunk ahhoz, hogy megvédjük szabadságunkat, nekünk a hétköznapokban kell megvívnunk saját forradalmunkat.

Kedves Diákok!

Vajon hogyan alakulna egy ilyen március 15-ei nap ma, a Google, a Facebook és az Insta korában? Hány lájkot kapna a Nemzeti dal?
Hányan osztanák meg egy óra alatt a Tizenkét pontot?
Hány komment érkezne a napi programot feltüntető bejegyzés alá?
Igen, eljátszhattok ezzel a gondolattal is!

De ma, 2024. március 15-én egy elképzelt klikkelgetés mellett sem szabad elfelednetek, hogy nektek is szerepet kell vállalnotok a nemzetetek, örökölt szellemi értékeitek, beszélt és írott nyelvetek fennmaradásában. Ezt kell, jelentse most Nektek a 48-as március idusa.

 A Nemzeti dal ,,… rabok tovább nem leszünk…” felkiáltása érvényes kell legyen rátok is. Hiszen raboskodni nem csak egy cellában lehet, hanem rabul ejthet titeket a jelenlegi  felszínes világ is, a technika csodái, a házunkba beömlő kütyük varázslatos birodalma is elterelheti a figyelmeteket a lényegről, a közösségről, a kultúráról.

Azt szeretném, ha Ti úgy találnátok meg helyeteket majd a világban, hogy közben nem tagadnátok meg származásotokat, nyelveteket és elődeiteket.

És visszatérve a kezdő gondolathoz: hazánkban 3155 település van és a szabályok szerint egy utcaelnevezés egy településen belül egyszer szerepelhet, ez a fővárosban kerületekre szól. A leggyakoribb utcanévből 2788 van, aminek tulajdonosa Petőfi Sándor. Tőle alig marad el a 2. helyezett 2666 utcával, aki szintén az 1848-49-es szabadságharc hőse Kossuth Lajos.

Higgyétek el nekem, fontos tudni, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, mi a múltunk, és azt is jó szem előtt tartani, hogy hová tartozunk.

Több éves hagyományunk, hogy a Március 15-ei ünnepség zárásaként a nagycsoportos óvodások, az elsőseinkkel közösen, a Milleniumi parkban elhelyezik az emlékezés kis zászlóit a kopjafánál.